IT hírek
:: 2014. január 26. - 18:24
Elfeledett Legendák - Jakusovszki Eszter Hajnalka pályázata

Az Elfeledett Legendák elnevezésű pályázatunkra sok-sok értékes írás érkezett hozzánk személyekről, akik tevékenységükkel egy közösség javát szolgálták, vagy különleges eseményekről, amelyek példaként állhatnak előttünk. Az elkövetkezendő hetekben ezen pályázatok közül fogunk közzétenni néhányat, olyanokat, amelyek mindannyiunk számára példaértékűek lehetnek. Alább Jakusovszki Eszter Hajnalka pályázatát olvashatjátok, aki egy békéscsabai legendáról írt.

Történetemet egy vallomással kell kezdenem. El kell mondanom, hogy nagyon sokáig gondolkoztam azon a minden követelménynek megfelelő témán, amit a legérdemesebbnek tartottam a feldolgozásra. Egy dologban biztos voltam: az általam felkutatott “elfeledett legenda” Békéscsabához, szülővárosomhoz kellett kapcsolódjon. Jártam a Megyei Könyvtárban, és bár hasznos kutatómunkám során számos említésre méltó eseménybe, személybe botlottam, a bőség zavarával küszködtem. Hogy válasszak? Egy bizonyos ponton azon is elgondolkodtam, hogy nem csinálom, feladom, hisz van nekem jobb dolgom is, amúgy is ki vagyok én, hogy ennyi nemes szívű, hazafi férfi- és asszonysors közül kiválasszam a „legmegfelelőbbet”? Mi van, ha nem jól választok? 

Ezen kételkedő gondolat éppen a könyvtárban ért, mialatt az ölemben heverő könyvet lapozgattam. A könyv írója (a szintén csabai kötődésű) Fekete Pál, címe Cseppek a tengerből. Előttem egy halom más iromány volt, de ez az egy megragadott. A könyvben a legkülönfélébb Békés megyéhez kapcsolódó emberi történetek találhatóak a II. világháború alatti és utáni zavaros érából. Így akadtam tehát egy kézzel írt névre és házszámra, mely egy, a könyvben szereplő, forrásként mellékelt levéltári iraton állt: Kaczkó András, 5600 Békéscsaba, Kálvin utca 3. Megnéztem újra és felcsillant a szemem. Vajon ki írhatta? A cím általam jól ismert. Legkedvesebb általános iskolai barátnőm, Kaczkó Orsolya és családja lakik benne. Aztán tekintetem arra a történetre tévedt, mely Kaczkó András békéscsabai üzemvezetőről szólt. 

A történet megragadott és ekkor határoztam el, hogy róla fogok írni. Megbeszéltem hát Orsival a dolgot és egyre több érdekességet tudtam meg. Elmondta, hogy Kaczkó András, az ő nagyapjának, akit szintén Kaczkó Andrásnak hívtak, a nagybátyja volt. Sajnos csak volt, mivel a barátnőm szeretett nagypapája pár éve elhunyt, pedig mesélhetett volna. Orsi elmondása szerint ő már számtalanszor hallotta ezt a történetet, hitelesen, úgy ahogy megesett. A teljesség igénye nélkül most szeretném vázolni Kaczkó András (1881-1946) igaz históriáját, úgy ahogy Fekete Pál könyvében íródott és barátnőm (és közvetve a nagypapája) elmondása szerint történt.

Békéscsabán, a Trefort utcában 1860-ban korszerű malom épült. Építtetője és első vezetője Kovács Mihály volt. 1888-ban a malmot Kovács fiai kibővítették, majd 1922-ben ismét átalakításokon esett át. Ekkor már a Kovács család legutolsó tagja, ifj. Kovács Mihály volt az üzemvezető. Az ekkor már világszínvonalú malomipari termékeket előállító gőzmalom nagy népszerűségnek örvendett egész Békés megye területén. A dolgos parasztok mindenhonnan a környékről a csabai Kovács malomba hordták megtermett búzájukat és tudták, az a legeslegjobb bánásmódban részesül és ők minőségi lisztet kaptak munkájuk gyümölcséért. A malom épülete a mai napig áll, ipari műemlék, az elmúlt három évtizedben Körös Kazángyártó és Gépipari Vállalatnak adott otthont, ahol édesapám is szakmunkás tanulóként és gázkészülék-szerelőként dolgozott.  

1945 zűrzavaros éve változást hozott. A hazánkat „felszabadító” szovjet seregek hozzákezdtek Magyarország módszeres kizsákmányolásához. Ehhez a folyamathoz hozzátartozott a működő malmok leszerelése és szétverése. Tízezer üzemből ötszázat szétszereltek, a gépeket vagonokba raktak és elszállítottak a Szovjetunió területére, ahol soha nem használták őket újra rendeltetésüknek megfelelően. Szétcsavarozva várták sorsukat, amit a kegyes Idő rozsdalepel formájában bevégzett rajtuk. Ami a nagyobb baj, hogy a magyar molnárok gépeikkel együtt szintén az „Óhaza” területére kerültek és talán soha nem tértek vissza.

Az első „leszerelési hullámot” a Trefort utcai Kovács malom elkerülte, ekkor látszólag még minden rendben volt. A csabai és környékbéli parasztok, az 1944-45-ös év remek termésátlagának köszönhetően, a fordulóponton lévő kor eseményeiből mit sem érezve, vitték hát terményüket, az aranyló magyar búzát feldolgozásra a malomba. A politikai helyzet változásával azonban talán meg is bánták, hogy így tettek, mivel az üzem környékén egyre több volt a gyanús minőség-, mennyiség- és könyvelésellenőrző egyén, aki, akár értett hozzá, akár nem, bele akarta ütni az orrát a malom dolgába. A csabaiak pedig joggal kezdhették félteni életük munkáját, mivel az újságok egyre csak szidták a kapitalistákat és a jómódú gazdák üldözése mind elterjedtebb lett.

1946 tavaszán a csabai Kovács malom udvarára furcsa vagonok és furcsa emberek érkeztek egy még furcsább paranccsal.  Kaczkó András üzemvezető és főraktáros álmélkodott az eseményeken. A parancsból, valamint a kurtán-furcsán és leginkább ellenszenvesen beszélő parancsteljesítő katona és Kaczkó üzemvezető között elhangzott rövid beszélgetésből kiderült, hogy a malom búzáját a Pártbizottság utasítására az éhező pesti népnek szállítják. Legalább is ezt mondták. Az üzemvezető bárminemű ellenkezése hasztalan volt, bárhogy is magyarázta Kaczkó úr, hogy sem neki, sem másnak nincs joga a környékbeli szegény emberek kenyere fölött rendelkezni, a válasz egy ideges telefonhívásban majd egy parancsnok és egy autónyi egyenruhás fegyveres érkezésében és még nyomatékosabb parancsolásában merült ki. Nem lehetett mit tenni, rakodni kellett. A parancsnok elmondása szerint „a számlát majd azok intézik, akik erre illetékesek.”

Az további eseményekről a sors szerencsés alakulása okán van lehetőség beszélni. Az egyenruhások és a malom dolgozói rakodták hát a búzát. Egy, a munka hevében kimelegedett rakodómunkás, Gregor kabátját, benne minden iratával, a megrakott, majd a malom udvaráról kizakatoló vagonban hagyta. Futva utolérte a szerelvényt, ami éppen akkor pöfögött ki a csabai pályaudvarról és oldalán kifeszített vásznak díszelegtek, „A SZOVJET NÉP AJÁNDÉKA AZ ÉHEZŐ BUDAPESTNEK” felirattal. Gregor a Keleti pályaudvar előtt akadt újra a kabátja és a vagonok nyomára, ekkor már a vásznaknak sehol sem voltak. A szerelvények mellett teherkocsik álltak meg, a búzát azokba pakolták át alig fél óra leforgása alatt. Ezt követően a kocsik elindultak és az éhező Budapestnek „önként–kényszerűen” adományozott csabai búzáról senki nem hallott többé semmit. Gregor rakodómunkás visszaérve Békéscsabára mindent elmondott a kíváncsi molnároknak. Kaczkó András üzemvezető tehetetlenség indulatával, sápadtan, a dühtől remegve a következőket mondta: „Aljas, ázsiai horda, piszkos rablóbanda! Most mit mondjak az embereknek? Hol a kenyérrevaló?” 

Az események innentől tragikus fordulatot vettek, ugyanis a városban többen pedzegették egy feltételezett bérgyilkos jelenlétét. Különös halálesetek történtek, melyeket különös események előztek meg, senki sem tudta biztosan, ki vagy kik lehettek a megbízók. 1946. május 30-án hajnalban, a Jókai utca 74. alatt Kaczkó András és felesége, nyitott ablaknál aludták az igazak álmát, mivel a gondolata sem merült fel annak egyikükben sem, hogy bárkinek is oka lett volna bántani őket ebben a nyugodt kis városban. Az utcán valaki megtalálva a megfelelő házszámot, biciklijére felállva, Kaczkóék ablakán benézve, így szólt: „András bácsi! András bácsi! Gyüjjön, mert baj van!” András úr az ablakhoz sietett, de már csak a dördülő lövést hallhatta és láthatta. Az emberek napokig csak suttogva beszélték, hogy a malom vezetőjét eltették láb alól, hogy ki volt a gyilkos és a megbízója azt kimondatlanul, kérdés nélkül tudták. Akiknek útban volt. Nem sokkal az eset után, még aznap, újabb váratlan esemény borzolta fel a kedélyeket. A Szarvasi úti temetőben, egy sír mögött egy fejbelőtt ember holttestét találták meg, a helyszínelés kiderítette, hogy a temetőben és a Kaczkó lakásban talált töltényhüvely azonos fegyverből származhatott. A holttest az egykori malomi rakodómunkásé, Gregoré volt.

A történet talán meglepő lehet, mivel nem közvetlen háborús, forradalmi eseményeket átélt hősökről, mártírokról szól. Nem kétlem, hogy az ő tetteik egytől-egyig magasztosak, példaértékűek és hazafiasak voltak. Az általam feldolgozott „elveszett legenda” egy egyszerű dolgos emberről szól, a szerető férjről, apáról. Egy polgárról, aki csak közvetve érezte át az akkori őrült időszakot és vajmi keveset tehetett, esetleg ellenkezhetett a paranccsal, amely kifosztotta malmát. A malom az övé volt ugyan, de a benne lévő búza az embereké, őket károsították meg. Nem tehetett semmit, nem tehetett semmiről, mégis ő lett az áldozat. A rendszer áldozata. Úgy gondolom egy ilyen történet emlékezete is kell, hogy éljen, mert ez megmutatja, hogy egy ember hőstettek nélkül is lehet mártír és hogy az elnyomó hatalom mindenkor rossz, rossz volt és rossz is lesz. Szörnyű tettek és következmények sorozatára sarkalhatja egy ilyen rendszer mind az elnyomót mind az elnyomottat. Az ember jónak és szabadnak születik, és annak is kell maradnia. Mindenkor. Mindörökké.

Összegzésképpen elmondanám, hogy a pályázat remek alkalmat teremtett, hogy kissé mélyebbre nyúlhassak városom történelmében, sok érdekesség között kutathassak. Kevés esélyt látok rá ugyan, hogy Kaczkó András úrról valaha is meg fog emlékezni a város. Nem mondom, hogy ez jó, de így kell lennie. Terjedjen csak ez a legenda, akár általam, akár a Kaczkó család által, legyenek büszkék csak ők, legyünk büszkék mi csabaiak és emlékezzünk, hogy történt egyszer ilyen is. Tudatában vagyok, hogy a történelem malomkereke, hogy idevágó képpel példálózzak, csak azt a búzát őrli meg, azt az emlékezetet tartja meg és formálja örökérvényűvé, amely a Kaczkó úrral megesetteknél milliószor jelentősebb, mely események láncolatát indítja el és forgatja a világtörténelem gépezetét. De a „kisembereknek” nem kellenek nagy, habzó szájjal szónokolt, fennkölt félig igaz áriák. A „kisembereknek” „kisemberekről” szóló történet kell, melyet elhisznek, mely értéket közvetít, reményt ad, szemeket nyit fel, elgondolkodtat, tettekre késztet. Itt van hát a dolog lényege és itt be is szeretném fejezni gondolataim papírra vetett, kissé bő lére eresztett áradatát. Köszönöm szépen a lehetőséget, hogy ezt elmondhattam, bár nem tartom valószínűnek, hogy bármilyen vonzata is lesz, engem örömmel tölt el, hogy egy hozzám meglehetősen közel álló „legendát” dolgozhattam föl. Köszönöm szépen Kaczkó Orsolyának és családjának, valamint Fekete Pálnak, annak könyv írójának, amelyből információim nagy részét vettem. Éljenek a „kisemberek!” Bennem bizonyosan megragad Kaczkó András békéscsabai malom-üzemvezető története, emlékezete.

Jakusovszki Eszter Hajnalka 

 

Ajánlott oldalak

 

hazai pálya