Magyar mivoltunk lényege

Forrás: 
Magyar Kultúra, Társadalmi és tudományos szemle

Amióta Szekfű Gyula a magyar szellemi élet legjobbjainak közreműködésével egy testes kötetben felvetette a kérdést, hogy mi a magyar? – a lelkiismeretvizsgálat parancsoló kötelességét szinte tüzes vassal égette bele a magyar intelligencia lelkébe. A kérdés tulajdonképpen nem újkeletű s a magyar közélet nagy őrtállójának, Szekfű Gyulának nemes kezdeményezése csak kiszabadította a magányos tépelődések, a lírai fellángolások, a pesszimista rémlátások és az optimista naivságok hálójából s oda állította, ahová való: az egyes szaktudományok, a józan gondolkodás s a helyes lelkiismeretvizsgálat kereszttüzébe.

A gyötrő kérdés először talán Ady Endre háborgó és kiegyensúlyozatlan lelkében sikoltott fel az eleve elrendelés szörnyű vízióival, majd folytatódott az Illyés Gyulák lírai parasztlázadásaiban s a Prohászka Lajosok németből magyarra ültetett erőszakos teóriáiban. Kicsit furcsa és elgondolkoztató, hogy a kérdés azoknak a lelkében riadt fel először, akik az utóbbi kivételével az úgynevezett baloldalon állottak s akik hol tevőleges, hol hallgatólagos segítséget adtak ahhoz, hogy a magyar szellemi élet nem magyarok, hanem idegenek jármába került. De elvégre a bűnös tudja legjobban lemérni a bűn kártevéseit s a tisztaság utáni vágyat senki sem tudja oly mélyen és fájdalmasan átérezni, mint aki azt már elvesztette!

Őszintén szólva a kérdés felvetése nem éppen a legjobb időben jött s az első pillanatban aggódó félelmek szállják meg az embert. Egy új világháború pokoli csapkodásában, amikor a népek és nemzetek minden figyelmét a külpolitika s a háborús veszedelem kell, hogy elfoglalja, s amikor a magyarság különösképpen már a diplomácia serpenyőjébe dobott igazságaiért remeg és reménykedik, szabad-e egy ilyen alapvető és gyökérkérdést felvetni s a köztudatba bevinni s a közfigyelmet a most egyedül fontostól és szükségestől elvonni? Nem bénítjuk-e meg a nemzetnek esetleg ütésre lendült erejét, ha amúgy is megduzzadt politikai, gazdasági és szociális problémái mellé még ezt a legkínzóbb kérdést is odaszegezzük. Mert ne tessék elfelejteni, hogy magában a kérdésben: mi a magyar? – már a válság szele fütyül. Az ilyen kérdés mindig akkor szokott jelentkezni, amikor a fogalom tartalma megingott és maga is kérdésessé vált. A kérdés puszta felvetésében már valami bizonytalanság van. Azt jelenti, hogy nem mindenki magyar ezen a földön, hogy itt osztályozni kell és lehet, mint ahogy a gyűlölet fajankói már régóta teszik s hogy belső veszélybe, esetleg már belső válságba került az a magyarság, amelynek ezeréves szerepe volt a kisebb népeket és nemzetiségeket politikailag és kulturálisan megszervezni. Mennyivel boldogabb és szerencsésebb Olaszország, amelynek egyik legnagyobb fia, Papini, talán hasonló gondolatokból és gondoktól megihletve Italia mia – Az én Olaszországom címen írta meg az olasz múlt és lelkiség történetét!

De ezek bizonyára csak futó félelmek és Szekfű Gyulának van igaza, amikor a kérdést teljes súlyával és horderejével fel merte vetni. Mert az a nép, mely tatárjáráson és törökdúláson úrrá lett, saját lelkének a problémáit is meg fogja oldani. S mindenesetre jobb, ha a várományos trónörökös nagy szellemek iskolájába, mint ha vargák kezelésébe kerül. Azért tehát mi nem a félelem és remegés kétségbeesett gesztusával, hanem a belső elmélyedés és tökéletesedés vágyával vetjük fel a kérdést: mi a magyar?

Előre világos, hogy terméketlen, meddő és egyenesen zsákutcába vezető a magyarság e létkérdését a faji alapra ráállítani. Minden különösebb szaktudományi ismeret nélkül is, pusztán történelmünk ismeretéből tudjuk, hogy a magyar kevert faj, amely ezer év alatt számtalan vérkeveredésen ment keresztül. Voltak fajok, amelyeket, mint a besenyőket, kunokat, úzokat, jászokat, böszörményeket, hogy úgy mondjam: testileg is fel tudott szívni magába s voltak más fajok, mint például a németség, amelyet legfeljebb lelkileg tudott asszimilálni. Már a szlávság például felolvadt volna a magyar vérben, mint a honfoglaláskor itt talált törzsek, s nemzetiségi megerősödésüket tisztán a török hódoltságnak köszönhették, amikor a magyarság végzetesen elfogyott, ők pedig az érintetlen északi országrészben szaporodhattak. De különben is kár a faji vizsgálódásokat vagy történeti megfejtéseket tovább fűzni. Magyarországnak máris számottevő nemzetiségei vannak s ha Isten is úgy akarja, még többen is lesznek, amelyeknek lelki idesimulását faji erőszakoskodásokkal meghiúsítani vagy akárcsak gátolni is bűn és merénylet volna a magyar birodalmi gondolat ellen. Azért hát ne akarják a nemzetet osztályozni a testi leszármazás szerint. Ne akarjanak fokozati különbségeket megállapítani s akik törzsökös magyaroknak vagy honfoglaló ősök egyenes leszármazottainak hiszik magukat, azok ne előnyt kovácsoljanak abból maguknak, hanem csak több történelmi felelősségérzetet. Ezt az ezer éves országot honfoglalással, de nem népek legyilkolásával vagy kiirtásával alapították és ezer éven át nem a kisebb népek börtöne vagy mészárszéke, hanem istápolója, megszervezője és boldog hazája volt! A magyar őserő vagy államférfiúi bölcsesség sohasem félt tőlük, legfeljebb a tehetségtelenség és a gyűlölet féltékenysége lázadozott az erdők pagonyában ellenük. S ha ma egyesek az idegen hangzású nevek vagy véreredetek alapján magyarságukban merik gyanúsítani akár a múlt egyházi és világi nagyjait, akár a jelen kicsinyeit, még ha Mályusz Elemér történésznek is nevezik az illetőt, mi a legnagyobb fokban történetietleneknek bélyegezzük őket.

Az egész magyar történelem a tanúbizonysága annak, hogy a magyarság igazi lényegét vagy lényeges összetevőit tisztán és kizárólag a lelkiekben kereshetjük. Hogy ki a magyar vagy egyáltalán mi a magyar, azt nem koponyaméréssel és csontvizsgálattal, nem is termet, szín, szem, orr vagy szájvágás mineműségéből, hanem csak lélekkel a lélekből olvashatjuk ki. A magyar az, aminek jelleme, nyelve, irodalma, zenéje, művészete, történelme és néprajza, illetve az ezekben megnyilvánuló lelkiség mutatja. A lelkiség birodalma ez tehát, amelybe belefolyhatnak ugyan a test és vér, a sejt és ideg, a talaj vagy klíma, vagy nem bánom, akár a csillagvilág titokzatos vonásai is, de csak asszimilálódva és a lélek hatásaiban elrejtőzve. Ezt a lelket kell megkeresni, ösztönös érzéseitől logikájáig s logikájától legmagasabb művészetéig megfogni, ha felelni akarunk arra, mi a magyar.

Eleve bizonyos, pedig erről sokan megfeledkeznek, hogy a magyarság lelkében más nemzetekével hasonló számtalan tulajdonságot találunk éppen azért, mert a magyar is elsősorban ember. Ember ennek a szónak nemcsak a lélektan, hanem a kinyilatkoztatás által is megvilágított minden nagyszerűségével és minden fájdalmas tehertételével. Éppen azért eleve téved, aki a magyarság jellemének vizsgálatánál már előre a csodák vagy felfedezések útját akarja járni. Aki azt hiszi, hogy itt a Duna-völgyében, a Kárpátok koszorúja alatt egy egészen különc és egzotikus, minden mástól élesen elütő világot talál, amilyen máshol nincs és nem is lehet. Vagy nem ismeri a közös emberi származás mibenlétét és határait, vagy utazásait Nógrádverőcén szokta bevégezni az, aki ilyen ábrándoknak adja át magát. Nem mondhatok olyan emberi tulajdonságot a magyarról, mely máshol más népeknél ne fordulhatna elő, mint ahogy nincs olyan jellegzetessége népileg, ami az egyedekben ne torzulhatna el a legellentétesebb végletekbe. Nem is az emberfölöttit vagy rendkívülit, a különcséget keressük tehát, hanem az általános emberi jellegzetességekből azokat a jegyeket, amelyek különösen erősen domborodnak ki a magyar jellemen.

Ebből a szempontból nyugodtan mondhatjuk, hogy a magyar az emberiség nagy családjában a legjellegzetesebb népek egyike. Nem tudom ugyan, hogy ez önmagában előny-e már, de nagyvilágot látott szemem azt mondja, hogy ezzel nem minden nép dicsekedhetik. Vannak szürke népek, amelyek ugyan szorgalmasak és hasznosak, nagy történelmi szerepet töltöttek be vagy arra hivatottak, de nincs jellegzetes színük és kifejezésmódjuk, amikről azonnal rájuk lehetne ismerni. Ha történetesen idegenben találkozunk velük, nem tudjuk, hogy könyveljük el őket. Viszont vannak színes és keményen jellegzetes népek, amelyek éppen ezért soha nem tagadhatják le származásukat, amelyet már taglejtésük vagy hangsúlyuk, első bemutatkozásuk vagy első indulatszavuk azonnal elárul. Ilyen a német vagy angol, ilyen az olasz vagy a spanyol. Talán nem tudom rögtön és pontosan körülírni, hogy milyen az olasz, de jellegzetes kézmozdulataiból, magatartásának közvetlen bájából vagy fondorlatainak karikás ostorából azonnal ráismerek. Nem tudom a németet se külön lefesteni, de kutató érdeklődéséből, még önmagát is organizáló magatartásából a legtöbbször ráhibázok. Egy megszorítást azonban még itt is tehetünk. Mindama népek, amelyeknek közeli rokonaik vannak, egymás jellegzetes tulajdonságaiban nagyrészt osztozkodnak, míg a magyar társtalanul állva valami igazán egyéni és jobban kidomborodó színt kapott. Az olasz gesztus más, mint a spanyol, de mégis hasonlít hozzá, mint ahogy a germán szellem is minden tudatos különállása mellett is rokona az angolszásznak. A magyar azonban más és sokkal élesebben jellegzetes, mint a többiek. Van benne keleti örökség és nyugati áthasonulás is, de még keveredésében is őseredeti és egyéni.

A magyar szellemi élet nagyjai közül ezt a megállapítást sokan nem szeretik s éppen ezért letörölni szeretnék a magyar arcról vagy pedig letagadni. Megalázónak és szégyenteljesnek érzik, hogy a magyar táj, mely legalábbis ezeréves ősi határai között annyira változatos, a nagy külföld előtt csak a puszta, Bugac és Hortobágy, ménesek, gulyák és délibáb alakjában jelentkezik, a magyart pedig mint tüzes, lóra termett, opponáló, lovagias, de túlzottan öntudatos, gyomrát tüzes paprikával, torkát még tüzesebb tokaji aszúval locsolgató típust tartják számon. Kár ezért a nagy felbuzdulásáért s még inkább a hiábavaló ostromért az ilyen egyszerű képletek ellen! Ne felejtsük el, hogy más és nagyobb népekről is vannak forgalomban ilyen egyszerű klisék, amelyek mégsem ártanak a nemzeti becsületnek vagy a nemzetközi megbecsülésnek. Semmi más ez, mint hogy az utazó ember drága pénzéért legalább valami különlegességet akar kapni s ezért, aki Argentínába jut, már a második napon pampát és gauchót akar látni, Indiában őserdőt és majomcsordát, Olaszországban naplopót és utcai énekest, narancsligeteket és krátert, Hollandiában csatornát, vitorlás malmot, istállót és vajgyárat, Norvégiában fjordot, halszagot és bádogdobozos heringet. De ugyanez az eset a népi jellemmel is. Lehet-e az olasz jellegzetességet a dolce farnientében, a spanyolt a hidalgóban vagy caballeróban, a kínait a kuliban, a franciát a jakobinusban, az angolt a tengerész zord típusában összefoglalni? S mégis így volt és így marad az idegen első képletében s bizony boldogtalan lesz az a turista, aki Argentínában nem látta a pampát, Brazíliában az őserdőt, Ceylonban az elefántcsordát, Amerikában a felhőkarcolókat s Magyarországon a pusztát, ménest és délibábot. Azért, mert paprikával élünk, még mindenki tudja, hogy a legművészibb konyhát nálunk találja meg. S azért, mert a cigányzene csak harmad- vagy hatodrangú, Mascagni vagy Mengelberg mesterek is a szimfonikus zenekar után cigányt akarnak hallgatni és dirigálni. Persze hogy nem olyan egyszerű a magyar, mint ahogy az ilyen nemzetközi utazótarisznyák néhány vonásban megrögzítik, sőt egészen bizonyos, mint minden más népnél, hogy ezek csak felületi tünetek, amelyek sokkal nagyobb és sokkal titokzatosabb mélységeket takarnak.

Mi hát a magyar jellem és melyek a legkiütközőbb vonásai?

Szekfű Gyula, az említett kötet szerkesztője nagy súlyt helyez arra az első jellemzésre, amelyet az egykori keleti és nyugati források alapján Hóman Bálint így foglalt össze: „A honfoglaló magyarban nem nehéz a szabadságot szerető, jogait ismerő, politizáló, idegenekkel szemben óvatos, körültekintő, sőt körmönfont, de alapjában nyíltszívű és egyenes, de sokszor állhatatlan, az élet küzdelmeiben bátor, munkabíró, tűrő, de jólétet, pompát kedvelő, hallgatag és szófukar, de mulatozás közben kedélyes magyar paraszt lelki ősét felismernünk.” Ilyen volt tehát a honfoglaló magyar, amikor a Duna medencéjéhez érkezett, itt letelepedett és országot alapított. Szekfű Gyula szerint ez az elég bő jellemzés három vonásra egyszerűsíthető le: a magyarok szabadságszeretők, vitézek és körmönfont politizálók. Talán nem járunk messze az igazságtól, ha ezt a három tulajdonságot is csak egyre vezetjük vissza: a szabadságszeretetre. Azért volt a magyar katonanemzet meg politikusnemzet, mert szerette, igényelte és ragaszkodott a szabadsághoz. Amikor lehetett, csak politikával, amikor kellett, karddal is! Persze azóta egy ezredév telt el, s ha a népi jellegben bizonyára vannak is kiirthatatlan vagy megváltozhatatlan tulajdonságok, a keveredés, a megváltozott életkörülmények és környezet hatása alatt kiszélesedhetik, beszűkülhet vagy átalakulhat.

Az a tudós kar, amelyik Szekfű Gyula vezetésével a magyar jellemet nemcsak történelmileg, hanem mai összetételében is megvizsgálta, a következő tulajdonságokat emeli ki: A magyar reális természetű, meggondolt, szófukar, nehézkes nemzet. A mellett azonban férfias, sőt virtusos, akinél nemcsak a szónokiasság, hanem a hevesség és a nemzeti felbuzdulás is gyakori. Józan, egyéni és katonás, vitéz és vakmerő, de a mellett opponáló, bizonyos keleti passzivitásnak sincs híján és a kellemetlenre vagy erőszakosra passzív rezisztenciával felel. Szabadságszerető, független, egyéni, anekdotázó, táncos, de a mellett tud álmodozni, a búskomorság szélére sodródni és sírva vigadni.

Messzire vezetne ezeket az egyes tulajdonságokat mind sorra venni, történelmi eredetét, hasznát vagy kárát kimutatni. A nemzet lelkiismeretvizsgálata s a jövő szempontjából nem is ez a fontos, hanem inkább az, hogy népi jellemünkben az erősségeket vagy a hibákat kimutassuk, és az új nemzetnevelést a hiányok pótlására, az erények megnövelésére irányítsuk.

A magyar nemzet jellemének alapvető és legfőbb vonása, hogy szabadságszerető és ezért férfias, katonás, vitéz és virtusos. Ez a vonás tartotta fenn a rokontalanság és társtalanság ezer esztendejében. Ezért nem morzsolódott fel a környező nagy népek nyomása alatt s ezért tudott ellenállni minden szabadságát vagy függetlenségét veszélyeztető kísérletnek. Mivel a mai helyzet s a világpolitikai irányok a kis nemzetek szabadságát és függetlenségét veszélyeztetik, a nemzeti jellem lelkiismeretvizsgálata elsősorban arra kötelez, hogy ezt a vonást még jobban elmélyítsük a magyar lélekben. Ezért helyes és elengedhetetlen létfeltétel, ha a magyart most újra katonanemzetté tesszük s ha a cserkészifjútól a légvédelmi aggastyánokig az egész nemzetet a nemzetvédelem hősi feladatára előkészítjük. Ha már egyszer kirepült a kard Európa felé és véresen hordozzák síkságok és hegyek felett, a magyar sem dughatja hüvelyébe addig ezt a kardot, míg szabadsághervasztó erőszakos szelek járnak. S mivel látjuk, hogy az emberiséget sem civilizáció, sem kultúra, sem nemzetközi kongresszusok, sem népszövetségek a rablóvágyaktól nem őrzik meg, a békekorszakok rövid életű ajándékaiért sohasem adhatja oda a magyarság cserébe a kardját vagy katonai erejét.

De ez a katonaeszmény nálunk nem lehet öncél, mint esetleg más népeknél, hanem csak a szabadság és a függetlenség biztosítéka. A mi szemünkben csak annyit ér és csak addig ér valamit, ameddig nemzeti létünket és függetlenségünket biztosítja. Jaj volna, ha oktalan külső kalandra vállalkoznék, de még nagyobb jaj volna, ha belső politikai vagy társadalmi kérdéseket akarna vele elintézni! Ezért igazi magyarok mindazok, akárhonnan jöttek vagy akármilyen vérkeveredésen mentek át, akik ezt a magyar szabadságszeretetet magukban érzik, istápolják s még a legnagyobb veszélyek esetén is ezért vagyont, vért vagy életet áldoznak. De viszont a legtisztább vér, a legősibb név vagy az Árpádokkal való rokontartás mellett sem igazi magyarok azok, akik akár csak gondolatban vagy vágyban is ezt az országot másoknak szállítani akarják vagy a szabadságot is alku tárgyává tennék egy háborútól való megszabadulásért. Ne azt kérdezzük hát, hogy ki itt az idegen, hanem annak mutassunk ajtót vagy börtönt, fügét vagy öklöt, aki ezt a nemzetet, annak gazdagságát vagy erejét idegen célokért akarja vásárra vinni!

A magyar jellem nem kevésbé mély és alapvető vonása: az erősség és a kitartás. Nem annyira a jóban, mint a rosszban. Nem annyira a szerencsében, mint a szerencsétlenségben. Az első pillanatban talán furcsának tűnik fel ez a beállítás, pedig a magyar nemzet ezeréves fennmaradásának legnagyobb titka és örök záloga! A jellem keménysége s a népi erő biztonsága ebben mutatkozik meg a legerősebben. A szerencsével élni talán még a bolond is, de mindenesetre a gyáva is tud. A vihart, a szerencsétlenséget, a tragédiát csak erős lelkek viselik el! Én ezt külföldi megfigyeléseim alapján ázsiai vonásnak tartom s azóta vallom büszkén, hogy mi minden vérkeveredés ellenére is ázsiaiak vagyunk. Szentül meg vagyok győződve arról, hogy azt, amit a magyar ezer éven át itt a Kárpátok alatt kibírt, semmi más európai nép nem bírta volna ki. Mások régen összeomlottak volna annyi sorscsapásra, mint amennyi bennünket ért s talán nemcsak szabadságukat vesztették volna el, hanem nyomtalanul eltűntek volna a népek temetőjében. A magyar azonban állta a vihart! Az a bizonyos passzivitás, amit róla emlegetni szoktak, csak egy bizonyos fokig jelent tunyaságot vagy hibát, de azon túl mint passzív rezisztencia már őserőt, mely egy maroknyi nemzet létét is biztosítani tudja. A magyar történelme folyamán gyakran került a megsemmisülés meredélyeire, de állta a vihart. Harcolt, küzdött, vérzett, ameddig lehetett és kilátásos volt, s amikor nem, szemére vágta a kalapit, összehúzta magán a ködmönt és várt dacosan, keményen, amíg a vihar elmúlt. Kiböjtölte a szeleket és az orkánokat, s ha megakadályozni nem tudta, hát megúszta vagy kivárta a veszedelmeket. Őserő ez, a legnagyobb, mert legösztönösebb őserők egyike s a szabadságszeretet és a katonavirtus mellett ez lett a magyar fennmaradás alapköve!

Messzire vezetne a magyar nép pozitív tulajdonságainak további taglalása, s ami ma döntő s amiért talán a kérdés, hogy mi a magyar? Felvetődött, a nemzeti lét vagy nemlét kérdését elsősorban ez a két tulajdonság döntheti el. Azért tehát nézzük inkább a negatívumokat, azokat a hiányokat vagy hibákat, amelyek a nemzet létét előbb vagy utóbb veszélyeztethetik s amelyekre talán a nagy kérdés felvetői sem gondoltak eléggé.

Nem látom például abban a testes kötetben sehol semmi nyomát annak, hogy a magyarság társadalmi rétegződésében egy szörnyű hiány van, amelynek betöltésére csak üres fogadkozások, acsarkodások és fenekedések, tehát inkább negatívumok, mint pozitív tettek vannak. Amilyen erős ugyanis Magyarországon az agrártársadalom vagy minden hibája mellett a középosztály, az iparostársadalom vagy a talán már túltermelésben lévő magasabb intelligencia is, olyan hitvány, hiányos, sőt szinte nem létező a kereskedő-osztály. Kár volna részt vennünk abban a terméketlen és meddő vitában, amit úgyis csak érzelmi vagy voluntarista alapon űznek, hogy tudniillik a magyar faj való-e egyáltalán kereskedelemre? Igaz-e az, hogy egyáltalán semmi érzéke sincs hozzá vagy inkább, hogy csak egy türelmetlenül hódító faj erőszakoskodása és a rosszul értelmezett magyar úri mentalitás szorította ki belőle? Én elolvastam azt a hatalmas kötetet, amelyben egy fiatal tudós (Borotvás Nagy Sándor) a magyar kereskedelmi oktatás történetét kutatva természetesen a magyar kereskedelem fejlődésére is kitért. Meg kell állapítanom az ő nyomán, hogy a magyar hosszú századokon át csak politikus, katona és földművelő nemzet volt s a kereskedelem terén egyedül és kizárólag csak a tőzsérek osztályát tudta magából kitermelni. Ezek a tőzsérek is főként állattal, marhával kereskedtek, mint ahogy akkor a többinek még nem is volt a mai átfogó szerepe. De mindenesetre nagy kár, hogy ez a nagyszerű osztály nyomtalanul eltűnt s nem tudta magát a szélesebbre nyílt kereskedelmi életbe átmenteni. Azóta a kereskedelem szinte mérhetetlenre nyílt, országok gazdagságának, de esetleg világbirodalommá fejlődésének az ágyát vetette meg. A legmodernebb idők pedig bebizonyították, hogy egy nép vagy ország vagyonosodásának sokkal hathatósabb vagy számottevőbb tényezője a kereskedelem, mint sokszor a mezőgazdaság vagy ipar.

A magyar társadalom szerkezetét mind újabb és újabb veszedelmek fogják fenyegetni vagy megkörnyékezni, ha ezt a hiányt be nem töltjük, ha ezt az égető kérdést nem ötletszerű intézkedésekkel, nem hevenyészett és csak keretnek szolgálható törvényekkel, nem is polgármesterek bankvezérekké avatásával, mágnások, politikusok falazásával és egyáltalán a baráti vagy hatalmi összeköttetéseken alapuló őrségváltással, hanem a tervszerű neveléssel, belenövéssel meg nem oldjuk. A tulipánmozgalom legalább mozgalom volt, ha idő előtt el is hervadt! De a magyar kereskedelem és szabad pálya csak jelszó még, mely legfeljebb a nyugdíj előtt álló köztisztviselőket izgatja. Ha ez a jelszó mozgalommá nem szélesedik és minden irányú neveléssel átütő erőre nem kap, a magyar koldus marad a megnagyobbodott országban is, és koldusságában a legnagyobb istenáldástól és országgyarapodásból: a gyermektől is fog félni, mint most teszi. Tessék gyökerekig ható mozgalmat indítani, azzal a tervszerűséggel, konoksággal és erőszakoskodással, amilyenre már a legújabb időkben is éppen elég példa volt. Mi még nevettünk a tornán, s amikor lehetett, kibújtunk alóla, de jött egy testnevelési szervezet és mesés tanári kar, amelyik az itt-ott már a nevelés középpontjába állította. S azóta a fiatalságban a lepényevési vagy berúgási távversenyeket az úszás vagy labdázás, a sí, az autó és a repülőgép nemes versenyei foglalják el. Keveset mondok: ha minden iskolában csak egy tanár lesz, aki úton-útfélen és mindennap a kereskedelmi pálya előnyeit fogja magasztalni, a csatát meg fogjuk nyerni!

Szekfű Gyula, a „mi a magyar?” kérdésének nagy felvetője, aki tagadhatatlanul a legmélyebben és legátfogóbban tárgyalja ezt a kérdést, miután megadta történelmileg a nomád magyarok mély szintézisét s kimutatta a szentistváni gondolat gyökeresen átalakító, e mégis az ősi magyar alapon tovább vitt politikáját, Mohács óta a nemzet képének szörnyű elhajlását és megzavarodását látja, akit az azóta bekövetkezett idő nemcsak hogy nem lendített helyre, hanem még tovább rontott. Ez a bűn szerinte az úri társadalom és a parasztréteg teljes elkülönülése, szinte ellenséges szakadásba-menése volt, amin a vezető úri társadalom elkorhadása miatt már csak a népi erők új felbányászásával és sorompóba állításával lehet segíteni. Ezzel a keserű fináléval végződik Szekfű Gyula vizsgálódása a magyarság lényege körül.

A nélkül, hogy Szekfű Gyula szintézisét vagy következtetéseit tagadni akarnók, épp az ő szellemében egy lényeges helyesbítéssel kell élnünk. A parasztság ugyan minden nép számára őserő, amelynek mélységeiből mindig újra bányászni és gazdagodni kell, de a parasztság a nép gyermeke, amely egyes nagyon kivételes esetektől eltekintve mindig a vezető réteg befolyása alatt áll. Ha feladjuk vagy veszni induló sorsára bízzuk a magyar középosztályt, legalábbis kockára tettük az őserő, a parasztság életét is! De különben is mellőzve ezt a keserű finálét, éppen maga Szekfű Gyula az, aki a szentistváni alapok és országelgondolás nagyszerűségét, időállóságát, hogy úgy mondjam örökkévalóságát egész fejezetén és életmunkáján keresztül hirdeti. Éppen azért talán fordítsuk meg a következtetések sorrendjét és a történelmet nagyobb tanítómesternek fogadva el, mint a pillanatnyi zavart, mondjuk azt és hirdessük minél nagyobb erővel, hogy a magyarban veleszületett vitézségén és kitartásán túl keresztény lelkülete és keresztény állami berendezkedése volt az országfenntartó és nemzetmegmentő elem! Jól indult és ezeréves ösztönöktől vezéreltetve indult a magyarság, amikor a világháborús országcsonkítás után elsősorban keresztény erkölcseiben és keresztény államiságában akart megújulni s a magyarság mai lelki zavara vagy esetleg megingása onnan van, hogy egyesek vagy egész irányok a magyarság lényegét vagy erejét már máshol keresik.

(Magyar Kultúra. Társadalmi és tudományos szemle. Főszerkesztő: Bangha Béla SJ. Felelős szerkesztő: Nyisztor Zoltán. 1940. szeptember 20. 86-89. old.)

Tudod, miről szól a húsvét? Ismered a szentháromnap ünnepét? A húsvéti hagyományt és kultúrát? Húsvétra való...
Van minden, mint karácsonykor – tartja a szólás, hiszen a karácsony ünneplésének fontos része a gazdag, közös...
Furcsa és különleges nép vagyunk mi, magyarok. Nyelvünk, származásunk, történelmünk mind egyedivé tesz...
A világ szinte minden országa megemlékezik a nemzet szuverenitását, önvédelmi készségét kifejező fegyveres...

Ajánlott oldalak

 

hazai pálya