Virágot a sírra? – Nem mindig volt ez szokás

Forrás: 
Új Ember - barikad.hu

A halottak napjához hozzátartozik, hogy virággal emlékezünk meg az elhunytról. Régen azonban a keresztények – a pogányokkal ellentétben – nem vittek virágot a sírra.

A keresztény országokban ma tartják mindenszentek napját (latinul Festum Omnium Sanctorum), amely azon üdvözültek ünnepe, akiknek nincs külön emléknapjuk. Az ünnep 741-ben, III. Gergely pápa idején jelent meg először a megemlékezés napjaként, egyetemes ünneppé IV. Gergely pápa tette 844-ben.

A halottak napját november 2-án tartják. Estéjét a halottak estéjének (halottak vigíliájának) is nevezik, ilyenkor sok helyen hosszan, akár 1-2 órán át szólnak a harangok a halottak emlékezetére.

Temetési szokások, halottkultusz

Sokan úgy gondolják, hogy a temetési szokások nemigen változtak a történelem folyamán. A halottak napjához hozzátartozik, hogy virággal emlékezünk meg az elhunytról. A második századi emlékek ellenben arról tanúskodnak, hogy a keresztények - szemben a pogányokkal - nem vittek virágot a sírra, hanem mécsest vagy fáklyákat helyeztek el a sír körül. Ezzel fejezték ki: a lélek él, a lélek halhatatlan, s hiszik a test föltámadását. A virágok elhelyezése arra utalt, hogy a halottól a búcsúvétel esetleg végső búcsút jelent.

Az ókeresztény szövegek hangsúlyozzák, hogy nem sírva, nem jajgatva vesznek búcsút a halottól, hanem zsoltárokat énekelve. Kifejezi ez a Teremtővel való találkozást. Jól tudjuk, hogy a holttestet éppen azért tiszteli a katolikus hit, mert annak helye, ahol a lélek találkozik a Teremtővel. Egyúttal, mivel hiszi, hogy a test feltámad, ezért temeti el a megszentelt földbe, a katolikus temetőbe.

Rábízták az egyházra a holttestet

A középkorban, a IX-XI. században a hívők annyira meg voltak győződve az egyház közbenjáró jellegéről, hogy temetői kultuszról nem is beszélhetünk. Rábízták az egyházra a holttestet, a templomi közösségre a közbenjárást. Meg voltak nyugodva: mindent megtettek azért, hogy odaát majd - Isten boldogító színelátásában - újra találkozzanak vele.

Éppen ez magyarázza a dél-itáliai sajátos temetkezési szokásokat a IX-XI. században. A csontokat időnként kihantolták, s azokból a templomkerítésen belül különféle díszítést vagy például csillárokat készítettek. A mai ember ezt akár halottgyalázásnak is tartaná. Már akkor sem úgy képzelték el tehát a test feltámadását, ahogyan az például egyes festményeken látható: kikel a csontváz a sírból, s az izmok és a bőr újjáalakul, s járni kezdenek a temető halottai.

A kapucinusoknál főként Dél-Itáliában találkozunk azzal a hagyományos temetkezési formával a középkorban, sőt, még a barokk időben is - a temetkezés talán nem is helyes kifejezés -, hogy az elhunyt szerzetest odaállították az oltárra, és abroncsokkal rögzítették. S mivel a levegő arrafelé igen száraz, ezért nem bomlás, hanem mumifikálódás következett be.

Kripták, kőépítmények már a római korban is

A kripták, a kőépítmények szokása a római korban is ismert már. Mauzóleumokat, úgynevezett memoriákat, emlékműveket építettek a halottak számára. Ennek díszessége a család társadalmi státuszától függött. Éppen ezért kezdetben nem is volt sajátos keresztény temetkezési forma.

Amikor a Szent Péter-bazilika alatt régészeti föltárást végeztek, és megtalálták azt a pogány nekropoliszt, ahová Szent Pétert is eltemették, onnan lehetett megkülönböztetni a keresztény sírokat a pogány síroktól, hogy a keresztények egyetlen centrum, Szent Péter sírja köré voltak elhelyezve. A sírokon szerepelt valamilyen keresztény szimbólum, de igazából nem tudjuk megkülönböztetni a pogány és keresztény temetkezési szokásokat ebben a korban. Ugyanakkor közismert a Róma alatti vulkanikus tufában, a katakombában való temetkezés.

Haláltánc

Főleg Itália területén alakult ki a haláltánc szokása a tizenötödik században. Ilyenkor fölidézték az elhunyt személyeket, s az emberek halottakat utánzó öltözékben végezték ezt a zenés, kissé rémisztő megemlékezést. Pedig már a XI-XIII. században zsinati rendelkezések születtek - elsősorban a jelenlegi Franciaország területére vonatkozóan -, hogy tilos a temetőben a tánc, a halottak sírján való lakmározás. Ezzel a temető szent jellegét védték, annak kifejezését, hogy a halottak a Teremtőhöz kötődnek. Az egész területet, nemcsak azért, mert a püspök megáldotta, hanem mert halottak voltak benne, szentnek tekintették.

Halotti tor

A temetést követő halotti tor is kultúrkörönként más sajátosságokat mutat. Az ortodoxiában mind a mai napig elevenen él a szokás: amikor a temetési menet végigvonul az utcán, kenyeret és bort osztanak az egybegyűlteknek.

A halotti tor szokása napjainkban is él. Mivel a temetés nemcsak egyházi cselekmény, hanem családi esemény is, ezért a részvevők az imádkozás mellett torra is összejönnek. A IV-V. századi egyházfegyelmi szövegekben szerepel: a pap és a szegények megvendégelésével közben lehet járni a halottért. Régebben a halotti toron az elhunyt személynek fönntartották a helyét az asztalnál. Úgy tekintettek rá, mint aki továbbra is közöttük van, s ezzel is kifejezték a lélek halhatatlanságába és a föltámadásba vetett hitüket.

Súlyos büntetések temetőgyalázásért

A római jog szerint a holttest érintése szentségtörés. Ugyanennek számít a temető földjének eladása, a sírkő ledöntése. A jog olyan súlyos büntetést szabott ki a temetőgyalázásért, hogy egy tehetős római polgárnak is nehéz lett volna kifizetnie. A sírokra fölvezették, mennyit kell leróni a császári kincstárnak, ha valaki ledönti, megrongálja a síremléket. Ezek a mondatok kezdetben rákerültek a keresztény sírokra is.

A keresztények más szemmel tekintették szentnek a temetőt, de ugyanígy súlyosan büntették, ha valaki meggyalázta a sírokat vagy hozzáért a holttesthez. Aki ezt megtette, azt az egyház nem temette el, csak ha előtte megfelelő bűnbánatot gyakorolt, s a kapott penitenciát lerótta.

Az 1917-es egyházi törvénykönyv szerint kiközösítéssel járt a temetőgyalázás. A holttesthez való hozzáérés megítélését alapvetően annak indítéka határozta meg. Ha azért hantoltak ki valakit, mert nem lett volna szabad eltemetni, ezt megengedte az egyházjog. Szentté avatási eljárás során ugyancsak.

A két világháború között, s különösen a második világháború idején a kórházak a holttesteket - különösen boncolás után - rendszerint elégették. Ez arra indította az egyházat, hogy állást foglaljon: mit tegyenek az elégetett holttestekkel, hiszen az egyház tiltotta a test elégetés utáni eltemetését. Így született meg az a rendelkezés, hogy ha az égetés nem az elhunyt személy előzetes akaratát fejezte ki, akkor lehetségessé vált a temetés.

Tudod, miről szól a húsvét? Ismered a szentháromnap ünnepét? A húsvéti hagyományt és kultúrát? Húsvétra való...
Van minden, mint karácsonykor – tartja a szólás, hiszen a karácsony ünneplésének fontos része a gazdag, közös...
Furcsa és különleges nép vagyunk mi, magyarok. Nyelvünk, származásunk, történelmünk mind egyedivé tesz...
A világ szinte minden országa megemlékezik a nemzet szuverenitását, önvédelmi készségét kifejező fegyveres...

Ajánlott oldalak

 

hazai pálya