Egy fénykép Imrédy Béláról... - Fiala Ferenc

Forrás: 
kuruc.info

Forog az Idő kereke, múlnak az évek, mint a percek, s minden perc messzebb visz bennünket attól, ami volt, amit átéltünk. A felejtés láthatatlan köde permetezi be a múltat, és a suhanó mindennapok során zaklatott emigráns életünkben mind kevesebbet nézünk vissza eseményekre, melyeknek pedig nem egyszer mi is tanúi, szenvedői voltunk. Az egykori Tanút, a Kortársat megőrlik a mindennapok, elfárad, és már csak nagyon ritkán emlékezik olyan időkre, amikor meglódult a történelem kereke, azaz, jobban mondván, az Idő történelmet írt.

Felejtünk…

Elfelejtjük a történéseket és el a személyeket, akik már nincsenek közöttünk, s akik valamikor, nem is olyan régen döntő szerepet vittek kis hazánk életében, és ha úgy követelte a sors, akkor elébe mentek a halálnak, és akár kényszerítve, akár nem, de életükkel adóztak magatartásukért.

Egy régi fénykép fekszik előttem: Imrédy Béla a Népbíróság előtt. A kétszeres magyar miniszterelnök ott ül a budapesti Zeneakadémia nagytermében megtartott kirakattárgyaláson, és okos, szép szemével messze elnéz a hevenyében összetákolt „Népbíróság“ tagjainak feje felett, és eszével, szívével szinte kérdezi, hogy „érdemes volt-é?”. Nem hallja a zsúfolt teremből felszakadó trágár kiáltásokat, és talán Munkácsy Mihály híres Ecce homója jut eszébe, amikor látja a gesztikuláló tömeget, és érzi, hogy itt nincs kegyelem, mert aki esze és tudása révén volt valaki a régi világban, az ebből az elfajzott, idegen tömegőrületből nem kerülhet ki élve.


Egy fénykép Imrédy Béláról...

Maga a megtestesült bosszú és a farkassá devalválódott ember az egész tömeg, amely úgy kívánja a vért és az akasztófát, mintha sohasem akarna betelni vele. Oh, hiszen a zeneakadémiai pereket megelőzően is történtek igazságtalanságok. Évezredes szokás szerint ölte az ember az embert, de az más volt. Ott nem egy kollektív embertömörülés kívánta a vért és a gyilkolást, hanem egy meglódult háború fejvesztett vesztesei csavarták meg a magas politika ostoba és kegyetlen spanyolcsizmáját a háború végső periódusában. Annak a véres bálnak szereplője volt minden résztvevő, mert a diktatúra és a demokrácia köntösébe bújt emberi fenevad díszes maskarája alatt mindannyian gyilkot viseltek, és a gyilkot nem azért kovácsolták, hogy vitrinbe tegyék, hanem hogy teljesítse kötelességét. A végvonaglásba jutott nácizmus a zsidóságon töltötte ki bosszúját. A demokrácia erre a védtelen Drezda és egyéb városok elsöprésével válaszolt, és voltak német éjszakák, amikor negyedmillió asszony, gyermek és férfi holtteste borította a városok utcáit. Sztálin bölcs marxizmusa ötezer lengyel tisztet fektetett pár nap alatt a katyni tömegsírba, és Tito partizánjai rövid pár hónap leforgása alatt háromszázezer magyar és német polgárt — ugyancsak asszonyt és gyermeket vertek agyon a magyar délvidék falvainak sintértelepein. A pszichológiailag megindokolt egyetlen zsablyai vérengzésen kívül egyedül a magyarság volt az, amely sehol egyetlen esetben sem követett el úgynevezett népítéletet sem a zsidóság, sem egyéb más náció ellen. Amíg Lengyelországban és Szlovákiában pogrom pogromot követett – hogy a romániai zsidóellenes túlkapásokról ne is szóljunk –, addig Magyarországon minden második családnak megvolt a maga gondosan bujtatott, üldözött zsidója. És amikor megfordult a kocka, és a prágai Vencel téren német gyermekek, asszonyok és tudós professzorok benzinnel leöntött testei égő máglyaként lobogtak az üvöltő csőcselék rivalgása közben, addig a magyarországi németség ellen hiába heccelték fel a népet. Népi részről a hajuk szála sem görbült meg, s a hazai németség kiűzését éppen úgy felülről kellett végrehajtani, mint hogy annakidején a zsidókérdés drasztikus megoldását is német beavatkozással intézték el. Vért követelő, embertelen akasztásoknál statisztáló őrjöngő tömeget csak a Zeneakadémia nagytermében és a Markó utcai fogház kivégző udvarán láttunk a magyar ég alatt.

Imrédy Béla…

Sem családi, sem vagyonbéli összeköttetései nem voltak, amikor elindult a néha igen veszedelmes magyar közéleti pályán. Csak egy protektora volt: az esze. Mint pénzügyi zseni, alig 36 éves korában a Nemzeti Bank vezetője lett, és 1938-ban már Magyarország miniszterelnöke. Mint pénzügyi szakembernek a londoni City volt az eszményképe, és a német pénzügyi hódítás ellen szerette volna a magyar pénzegységet – a pengőt – a fonthoz kapcsolni.

Ha volt valaha magyar politikus, aki nem a romantika, de a tények szemüvegén át nézte a hitleri Németország óriási dinamikáját, akkor az Imrédy Béla volt. Nem szabolcsi hintapolitikát folytatott, hanem felmérte a bennünket körülvevő erőket, és annak eredménye alapján dolgozott. Még bankelnök korában kiment Londonba, és tárgyalásokat folytatott az akkori angol pénzügyminiszterrel az angol-magyar gazdasági viszony kimélyítése végett. A hivatalos Anglia a két Rotschildhoz utasította Imrédyt, akik meghallgatták Imrédy aggályait a német expanzióra vonatkozóan, és igen udvariasan helyeseltek, amikor a magyar pénzügyek legfőbb intézője a font és a pengő szorosabb barátságának a gondolatát adta elő. Kérdéseire azonban nem kapott határozott feleletet. Mint mondották, a választ majd a budapesti angol követségre küldik el.

Hazafelé való útján a németek a holland-német határon feltartóztatták, mert értesültek Imrédy londoni tárgyalásairól. Azután jött a nagy meglepetés. Alig két héttel londoni tárgyalás után levelet kapott az angol pénzügyminisztertől, melyben az roppant udvarias formában közölte, hogy sajnos Magyarország kívül esik az angol gazdasági érdekszférán, és az ország érdekében azt tanácsolják, hogy megfelelő garanciák mellett fűzze szorosabbra a német-magyar gazdasági kapcsolatokat, hiszen Magyarország a német gazdasági erők hatókörébe esik. Tehát nem maradt más út mint – Németország.

Az ügy érdekességéhez tartozik, hogy Imrédy Béla ezt a levelet felmutatta népbírósági tárgyalásán, midőn azzal vádolták, hogy merev német gazdasági és pénzügyi politikát folytatott. Az elnök elolvasta a levelet, illetve, mivel nem tudott angolul, annak magyar fordítását, s azután félre tette. Az angol pénzügyminiszter sajátkezű aláírásával jegyzett levelet egyébként Imrédy népügyésze, a jelenleg az USA-ban élő Sulyok Dezső is olvasta, de neki sem volt semmi néven nevezendő hozzászólása ahhoz.

Nem is a későbbi német orientáció volt Imrédy Béla nagy bűne, hanem hogy az ő miniszterelnöksége alatt hozta meg a magyar parlament az első zsidótörvényt. A vád szerint ez a törvény volt a faltörő kos, de valójában nem volt más, mint: látszattörvénnyel eleget tenni a német kívánságnak. Mert az első zsidótörvény valóban csak látszattörvény volt. Abban az időben már mindenütt, ahol német befolyás érvényesült, sokkalta keményebb és radikálisabb törvényeket hoztak a zsidóság ellen, s ha Magyarország nem akart két szék között a földre esni, legalább látszatra neki is meg kellett mutatnia, hogy gátat szab a zsidóság gazdasági terjeszkedésének és politikai befolyásának. Imrédy Bélának elég ideje volt, hogy elgondolkozzon az angol pénzügyminiszter levelében írottak felett, s nem maradhatott más útja, mint amit választott – Németország mellett.

Másik nagy bűne Imrédynek a szocializmusa volt. Úgy ismerte az ország bonyolult gazdasági vérkeringését, mint talán senki más. Látta a Hitel és a Kereskedelmi Bank monopoluralmát, és tudta, hogy aki nem hajt fejet a túlméretezett magyar rablónagykapitalizmus előtt, az elveszett. Ismerte a kartellek és a láthatatlan trösztök belső összetételét, és rájött, hogy abban az országban mindenki ennek a két nagybanknak dolgozik – akár akar, akár nem.

A gazdasági élet láthatatlan feje a Kereskedelmi Bank cvikkeres elnöke, Weiss Fülöp volt. Az ő érdekkörébe tartozott az egész vas- és fémipar, az üvegipar, az építőanyag és cementgyárak, és minden, amit az ország verejtékező munkássága produkált. Ismerte őket, hiszen közülük indult el pénzügyi pályáján. De Saulból Pál lett, és ő is megjárta a maga damaszkuszi útját.

Mikor miniszterelnök lett, a nyilasok – igen helyesen – a magyarországi nagytőke képviselőjét látták benne. Uralma elején úgy hozsannázta őt a bankpénzen kitartott körúti sajtó, mint Magyarország új Messiását. Azután egy szép napon Imrédy Béla beterjesztette a Házba a nyolc család birtokában levő (kivétel nélkül zsidó családok), és a Fellner Pál vezetése alatt működő szeszkartell feloszlatási tervét, illetve államosítását.

A javaslatot a Ház megszavazta, törvény lett belőle, s ebben a pillanatban Magyarországon megfordult a világ. A nemzetközi nagytőkével egy követ fújó mágnás reakció mindent elkövetett, hogy az „árulót“ megbuktassa. Kis megfizetett sajtófullajtárok nyomoztak magánéletének minden mozzanata után, de amikor ott semmit sem találtak, akkor más síkon kezdték a rágcsálást. Magánélete épp oly tiszta volt, mint egész közéleti útja. Egyik életrajzírója azt írta, hogy olyan mint egy Greco-kép szentje. Sápadt keskeny arcában, magas homloka alatt úgy ül a szeme, mintha az egész világot látná, és az egész világ szenvedése fájna neki. És ez így is volt.

Felmenő ősei után kezdtek nyomozni. Feltúrták a sírokat – pontosan úgy, mint később Szálasi Ferenc esetében –, és addig-addig csavarták az igazságot, amíg egy szép napon kisütötték, hogy Imrédy Béla zsidószármazású, mert egyik anyai dédanyja zsidó volt. Még a szigorú hitleri törvények szerint sem számított zsidónak, de mit számított ez a megrettent kartellvezérek és a Weiss Fülöpök előtt. Imrédy Béla személyében egyszerre bűn lett zsidónak, de még csak zsidószármazásúnak is lenni, pont azok részéről, akik maguk százszázalékos zsidók voltak. Zsidó vezetés alatt levő újságok és hetilapok pajesszal és rókabőrös kalappal ábrázolták Imrédyt, és Bethlen István gróf, a magyar mágnás reakció nagyeszű vezére, felment a Kormányzóhoz, és Imrédy elbocsájtását kérte. Az indokolás: Imrédy zsidó származása.

A besüppedt sírban nyugvó zsidó dédanyát odahurcolták a Kormányzó elé, és úgy lobogtatták az ország előtt mint, valami rettentő vétket és megbocsáthatatlan bűnt. A nagybirtokosok és a nagytőkések által befolyásolt Kormányzó azután egy szép napon felhívatta magához Imrédyt, és mindössze ennyit mondott neki: Kedves Imrédy, maga elhallgatta előttem zsidó származását...

Pár nap múlva Imrédy a baloldali sajtó üdvrivalgása közben távozott a várbeli Sándor-palotából. Mivel tudta igazát, nem vonult vissza a politikai életből, hanem ellenzékbe ment. Mikor kitölt a háború, mint tartalékos tiszt jelentkezett csapatánál, és hosszú ideig harcolt az első vonalakban. 1944-ben leszerelt, és rövid ideig, mint gazdasági csúcsminiszter, tagja volt a Sztójay-kormánynak. Bár a kormány német kívánságra alakult, Imrédy Béla akkor sem tagadta meg önmagát. Mikor a német SS gazdasági részlege át akarta venni a csepeli Weiss Manfred gyárat (a részvényeket a Weiss család szabad elvonulásuk fejében átadta a németeknek) Imrédy erélyesen tiltakozott a terv ellen, és memorandumába kifejtette, hogy amennyiben a Weiss család lemond a csepeli művekről, úgy abban az esetben a régi tulajdonosok egyetlen jogutóda csakis a magyar állam lehet. Mikor az SS nem fogadta el Imrédy tiltakozását, lemondott állásáról és visszavonult a politikai élettől.

Azután jött a katasztrófa, és megkezdődött a Vörös Hadsereg előli menekülés nyugatra. A volt Sztójay-kormány tagjai a tiroli Brixenbe telepedtek le. Ott volt Jaross Andor (kivégezték), a volt felvidéki képviselő, majd magyar belügyminiszter, továbbá Imrédy egyik leghívebb barátja, Kunder Antal (jelenleg Brazíliában él) és sokan mások.

Amikor a fejvadász Himler Márton fogdmegjei megjelentek a tiroli hegyek között, óriási előkészületek után Imrédy Bélát tartóztatták le először egy Bocskor nevű rongy besúgó nyomozása alapján. Pedig senki sem élt álnév alatt és senki sem bujkált. A nyomozás vezetője a pesti Rákóczi úti Ostende kávéház Grósz bácsijának a fia volt, akit akkor már Granvillenek hívtak. (Granville nevű bretagne-i falu mellett történt Eisenhowerék partraszállása 1944. június 6-án.)

Azután gyorsan peregtek az események. Jött az amerikai lágerélet napi 600 kalória élelemmel és éhezéssel. A lágerben Granville amerikai hadnagyi uniformisban úgy járt-kelt, mint valami őrült fényképész Napóleon. Mindenkit fényképezett, és mindenkitől ellopta utolsó értékeit. A fényképeket azután eladta a pesti lapoknak. Egy ideig reménykedtünk, de azután Eisenhower aláírta a kiadatási engedélyt, és megindultak az amerikai bombázók Budapest felé. Ezúttal azonban már nem bombákat, hanem halálra váró embereket, politikusokat vittek Péter Auspitz Gábor sztálinista ÁVO-főnök kínzókamráiba, az Andrássy út 60-ba. Az első gép 14 magyar politikust adott át az egykori mellényszabónak a Mátyásföldi repülőtéren. A 14 közül 13-at kivégeztek. A második gép 24 utast vitt. Tizenkilencen haltak meg közülük a Markó utcai kivégzőhelyen... És azután, mint a halál madarai, szálltak a többi gépek Granville-Gross kávésfiú vezetése alatt.

Azután vitték Tisoékat a cseheknek, és kiadták Wlassov orosz generális egész antibolsevista hadosztályát Sztálinnak. Úgy irtották a közép-európai antibolsevista gárdát, hogy Sztálin, Roosevelt demokrata barátja, nem győzte kezeit dörzsölni ekkora öngyilkosság és nyugati butaság láttán.

*

Markó utcai fogház, második emelet 11-es számú zárka, közvetlenül az ügyészség folyosójára nyíló vasajtó mellett. Az embertelenül piszkos, büdös, poloskától hemzsegő zárkának három lakója van: Imrédy Béla, Heilebronth Vilmos altábornagy és e sorok írója, jómagam. Közvetlen melletünk a 10-es zárka. Lakói: Bárdossy László volt magyar miniszterelnök, Kolosvári-Borcsa Mihály, Imrédy Béla volt sajtófőnöke és Szakváry Emil volt iparügyi miniszter. Január közepét írtunk. Kemény, téli idő, s az ablaküvegek helyett rongyos újságpapíros védi a zárkákat a hidegtől. Úgy, ahogy tudja. De inkább nem. Egy szép napon orosz matrózok járták végig a cellákat és minden szalmazsákot elvittek. A csont-bőrre lefogyott, amúgy is sovány Imrédy alatt szál pokróc a börtön-vaságy vasrúdján. Félórai fekvés után a vas beeszi magát a húsba és pokoli kínokat okoz. Csak legalább poloskák ne volnának.

Az ún. nagy pereket Bárdossy nyitotta meg. Az ítélet: halál. Január 16-án halljuk, hogy Bárdossyt hívják az ügyészségre. Negyedóra múlva visszahozták, és ott áll az ajtónk előtt. Kikopogok, s a régi világból való őr kinyitja és kienged. A korlátnak nekitámaszkodva ott áll Bárdossy és a betört üvegű mennyezetet nézi.

— Hol voltál, Laci bátyám? – kérdezem.

Olyan egykedvűen mondja, hogy szinte megáll bennem a vér:

— Az ügyészségen. Holnap kivégeznek...

Nem tudok mit felelni, csak nézem és hallgatok. Mit lehet ilyenkor mondani valakinek, aki a halálba indul. A folyosó végén léptek hallatszanak, s Bárdossy felém fordul:

— Mondd meg Bélának, hogy készüljön az útra. Itt nincsen kegyelem. Na, Isten áldjon.

Utolsó kézfogás, és Bárdossyt vezetik a földszinten levő siralomházba...

Másnap, 1945. január 17-én, reggel 7 órakor lőtték agyon. A vádlóknak rosszul esett, hogy nem kért kegyelmet. Utolsó szavait másnap az egész ország tudta:

— Úristen, mentsd meg az országot ezektől a banditáktól...

Azután múltak a napok, és a második nagy látványosság az Imrédy-per volt. Majd két hétig tartott, és okulva a Bárdossy-perből, nem engedték, hogy egyetlen mondatot végigmondjon.

Klár Zoltán fizetett zsizserehada azonnal ordítozni kezdett. Egy ízben olyan letörve jött vissza, mint soha addig. Sulyok Dezső vádbeszédében „teste és lelke kiközösítését“ követelte a bíróságtól. A verdikt: halál. Az ítélet után pár nappal kihívatta az ügyvédje, és csak órák multán tért vissza. Megkért bennünket, hogy pár napig ne beszélgessünk hangosan, mert VALAKITŐL fontos megbízást kapott. Éjjel is égve hagyták a zárkában a villanyt, és Imrédy éjjel-nappal dolgozott. Öt nap alatt elkészült az írással és elmondta, hogy ügyvédje a Nagy Ferenc-kormány azon kívánságát közölte vele, hogy dolgozzon ki egy pénzügyi tervet az új pénzegységre – a forintra vonatkozóan.

Imrédy a tőle megszokott lelkiismeretességgel elkészítette a tervet, amit az ügyvéd február 25-én átvett tőle, és mint később kiderült, egyenesen Rákosi Mátyáshoz vitte. A „forint atyjához“ — ahogy később ezt a törpe zsarnokot nevezték. Másnap, február 26-án délután – szürke téli alkonyat volt – kinyílott a zárkaajtó, és beszólt a büntetett előéletű Németh őrmester:

— Imrédy, öltözzön, jön velem...

Imrédy felállt, s csak ennyit mondott:

— Na, most velem végeznek...

Félóra múlva ismét nyílt a zárkaajtó, és Németh nevetve beszólt:

— Szedjék össze Imrédy holmijait, és adják ide.

Ebben a pillanatban tudtuk, hogy nem jön többé vissza, mert akit a siralomházba vittek, az már nem térhetett vissza a zárkájába.

Többé sohasem láttuk. Éjjel egy régi fegyőr óvatosan kinyitotta a kukucsot, és egy cédulát dobott be. Odamentem az ablakhoz és elolvastam:

— Kedves Vili és Feri. Bocsássatok meg, ha néha türelmetlen és ideges voltam. Nyugodtan halok meg. Mondjatok értem egy Miatyánkot. Isten áldjon Benneteket. Béla.

1946. február 28-án reggel késett a reggeli, és nem nyitották ki a zárkákat. Hét óra után halk moraj hallatszott az udvar felől. A moraj állandóan erősbödött, s az ügyészség folyosóján kivégzésre siető nők és férfiak taposták egymást. Nehogy lekéssenek. Az egyik ablakmélyedésben két orosz katona látható megvetéssel és undorral nézte a loholó csürhét.

A felszabadítottakat...

Nyolc óra körül járhatott az idő, amikor a hirtelen felcsattanó morajtól alig lehetett hallani a sortüzet. Az ordítozás oka? Nehogy megismétlődjék Bárdossy esete, és a halál előtti pillanatban valamit mondjon a halálba menő.

Félóra múlva a régi fegyőr, Károly bácsi kinyitotta az ajtót, és bejött a cellába. A szeme könnyes volt és remegő hangon mondotta:

— Láttam a kivégzést. Bátran, becsületesen halt meg ...

*
Csak azért írtam le ezeket a sorokat, mert kezembe került Imrédy Béla fényképe, és éreztem, hogy a Tanúnak, a Kortársnak olykor ki kell lépnie a hallgatás ködéből, és el kell mondania a dolgokat úgy, ahogyan azok egyszer megtörténtek.

 

1964. április

 

Tudod, miről szól a húsvét? Ismered a szentháromnap ünnepét? A húsvéti hagyományt és kultúrát? Húsvétra való...
Van minden, mint karácsonykor – tartja a szólás, hiszen a karácsony ünneplésének fontos része a gazdag, közös...
Furcsa és különleges nép vagyunk mi, magyarok. Nyelvünk, származásunk, történelmünk mind egyedivé tesz...
A világ szinte minden országa megemlékezik a nemzet szuverenitását, önvédelmi készségét kifejező fegyveres...

Ajánlott oldalak

 

hazai pálya