Magyarország, a liberális mintaállam

Forrás: 
magyarhirlap.hu

Az első világháború a nagyhatalmak mohó versengéséről szólt, ma mégis sok kutató úgy tesz, mintha hazánk robbantotta volna ki. Miattunk, magyarok miatt tört ki az első világháború? Ez egy napjainkban széles körben elterjedt és terjesztett nézet Nyugaton. Aki ezt tagadja vagy vitatja, azt igyekeznek kiszorítani a történettudomány terepéről. Raffay Ernő történésszel beszélgettünk arról, hogy mi is volt valójában a magyarok s a Magyar Királyság szerepe az 1914-ben kezdődött világégésben.

– Mi volt az a nemzetiségi, kisebbségi probléma, amelyet rosszul kezeltek a magyarok, s ami miatt azt mondják ma Nyugaton, hogy mi robbantottuk ki a világháborút?

– A kiegyezés idején, 1867-ben a magyar királyság összlakosságának csak 44,4 százaléka volt magyar. Igaz, ez 1910-re 54,5 százalékra emelkedett, de úgy, hogy a hazánkba érkező 935 ezer izraelita 99,5 százaléka magyarnak vallotta magát. Az országon belüli legnagyobb nemzetiség egyébként a román volt a maga 16,1 százalékos számarányával. Ez önmagában nem kellett, hogy háborúhoz vezessen. Annál inkább nem, mert Magyarország kifejezetten liberális kisebbségi politikát folytatott. Hadd utaljak itt például a 1868/38. jogszabályra, vagy­is a híres Eötvös–törvényre, valamint a 1868/44 törvénycikkelyre. Még hasonló sem létezett sehol másutt Európában.

– Mégis úgy tudja a mai magyarság is, hogy elei durván elnyomták a nemzetiségeket, s ezért mondja Bauer Tamás is, hogy rászolgáltunk Trianonra.

– Ostobaság, sőt még rosszabb: torzítás és provokáció. Ami fontos, hogy a nyugati hatalmak, aztán a szomszédos országok, valamint a Monar­chián belüli cseh királyság politikai elitje teljes mértékben kihasználta Magyarország soknemzetiségű voltát. 1879 és 1907 között az európai nagyhatalmak két katonai tömbbe sorakoztak, ezt a tömbösödést Bismarck német kancellár kezdte, amikor javaslata alapján katonai szövetségre lépett a gazdaságilag rohamosan erősödő Németország és a Habsburg Birodalom. Ez 1,2 millió négyzetkilométernyi területet fedett le Európa közepén, a Balti-tengertől az Adriáig. Erre a németek ősi ellensége, Franciaország feltétlenül reagálni akart. Ekkor kezdődött meg tulajdonképpen a gazdasági globalizmus. Aranyfrankmilliárdok érkeztek Párizsból a cári Oroszországba, katonai szövetségre lépett a két állam, ezzel létrejött a kétpólusú Európa. Az olasz királyság 1882-ben csatlakozott a központi hatalmakhoz, s innen kezdve mindenki már csak arra volt kíváncsi, melyik oldalt választja majd a brit birodalom. 1907-ben létrejött végül a brit-orosz katonai együttműködés, s ezzel összeállt az antantnak nevezett tömb is. Az angolok lépése azért érdekes, mert hosszú ideje rettegtek már attól, hogy az oroszok benyomulnak a királynő koronagyémántjának tartott Indiába, ami komoly gazdasági erőforrás volt a britek számára. De nemcsak Oroszország, hanem Németország is gyarmatosítani akart, s ez nagy feszítőerőt jelentett a világpolitikában. Az Osztrák–Magyar Monarchia sem maradt ki ebből, ő a Balkánon látott terjeszkedési lehetőséget.

– Hogy kerültek ebbe a játszmába a nemzetiségek?

– Európa népeinek tekintélyes része nemzeti kisebbségként élt. E kisebbségeknek voltak jogos igényeik és céljaik, amelyeket csak úgy lehetett volna teljesíteni, ha a nagy birodalmakat szétdarabolják. A legsovinisztább nemzetiségi politikát Franciaország folytatta. A 19. század elején az állam lakosságának csak 42 százaléka volt francia, s ott már 1789 óta irtották az etnikai kisebbségeket. Oroszországban szintén rendőri erőkkel oldottak meg minden kisebbségi kérdést, de ne hagyjuk ki a sorból a Román Királyságot sem. Gróf Andrássy Gyula, az Osztrák–Magyar Monarchia külügyminisztere javasolta 1878-ban, hogy Románia kapja meg Dobrudzsát, ahol egyébként csak a lakosság 2,3 százaléka volt román. Itt formálták ki végül a románok a beolvasztás, a kiszorítás, a kulturális elnyomás és a vagonkérdésnek becézett deportálás technikáit, amelyet aztán Erdélyben is alkalmaztak 1920 után. A nemzetiségek úgy kerültek a játszmába, hogy a nyugati hatalmak igyekeztek az ellenfél, történetesen az Osztrák–Magyar Monarchia, ezen belül is a soknemzetiségű Magyarország belső vitáit kívülről felerősíteni. Ez különösen a franciák és a britek kedvenc eszköze volt. A skót Seton-Watson például Magyarországra jött, azt hirdette magáról, hogy magyarbarát, de mégis a szlovákokkal és a románokkal szimpatizált a könyveiben. Vagy ott a Nobel-díjas norvég író, Bjørnstjerne Bjørnson, mellesleg a norvég himnusz szerzője, aki rendszeresen támadta a magyar nemzetiségi politikát. Olyan vad hazugságokat írt, hogy a magyar parlamentben ütik-verik azt a néhány szlovák képviselőt, és lelökdösik, legurítják őket a lépcsőn. Kifejezetten magyarellenes propaganda alakult ki a világban, mindegy volt, hogy melyik párt, melyik erő kormányozott idehaza, a vádak egyre csak erősödtek. A francia kormány járt az élen a magyarellenességben, sajnos Ady Endre és barátja, Jászi Oszkár is e politika mellé állt.

– Hogyan reagált minderre Magyarország?

– Azt hitte, elég meggyőző érv a vádakkal szemben, hogy egyedül neki volt nemzetiségi törvénye Európa összes országa közül. Ez az a bizonyos 1868/44 törvény, amely a magyar királyságban élő nemzetiségek számára kollektív jogokat biztosít a nyelvhasználat és az iskolák, az oktatás és a vallás terén. Az 1860-as években elválasztották a magyarországi ortodox román és ortodox szerb egyházat, s akkor ezek nemcsak függetlenekké váltak, de iskolafenntartási jogot is kaptak. A már említett Eötvös-törvény szerint pedig az iskola oktatási nyelvét és tananyagát az iskolafenntartó szabhatta meg. Abszolút toleráns és liberális volt ez a rendszer. A gondok akkor jelentkeztek, amikor a szomszédos országokban, mindenekelőtt Szerbiában és Romániában megalakultak azok a nemzetiségi politikai szervezetek, amelyek fellármázták saját országuk közvélemé­nyét, másrészt erősen feltupírozták állítólagos sérelmeiket a francia, az angol, a norvég, de még az orosz sajtóban is. Mondván, a magyarok elnyomó politikát folytatnak. Senkit sem érdekelt, hogy a valóságban a magyar nemzetiségi politika fényévekre volt az orosz, francia, román nemzetiségi politikától. Így lett a nagyhatalmi szembenállások egyik fontos eleme a nemzetiségi kérdés az 1910-es évekre.

– Úgy tudni, gróf Tisza István is a román akaratot tartotta a legveszélyesebbnek.

– A 18. század végén, a Horia-féle jobbágylázadás után az akkori, kezdetleges román értelmiség már nemzetben gondolkodott. És a magyar reformkor eszméin felnőtt erdélyi román nemzetiségnek – amelynek olyan alakjai voltak, mint Avram Iancu vagy Axente Sever – már az anyagi lehetősége is megvolt ahhoz, hogy szervezkedjen, s ehhez megalkossa azt a román őstörténetet is, amely szerint a románok ezer évvel korábban érkeztek Erdélybe, mint a magyarok. Ez az értelmiség aztán 1848–49-ben katonai alakulatokat szervezett, megalakította az Avram Iancu vezette légióscsapatokat. Nagyjából ugyanez történt a szerbeknél is. A magyar honvédségnek külön hadműveleteket kellett folytatniuk e csapatok ellen, s ezek a hadműveletek igencsak véres és kegyetlen háborúkká szélesedtek. Ez fordulópont volt, azt szoktam mondani, hogy innen már nem volt visszaút a magyarság és a nemzetiségek konfliktusában.

– De mégiscsak elcsendesedtek az ellentétek, ha előbb nem, a kiegyezésnél mindenképpen.

– Igen, amikor eljött a kiegyezés pillanata, Magyarország liberális mintaállammá vált. A politikai jogok fejlődése szempontjából is fontos momentum ez, mert akkor az összes, Európában ismert szabadságjogot bevezették a magyar királyságban. A magyar elit nem tekintett vissza 1849-ig, nem büntette meg Avram Iancut, nem akasztotta fel Axente Severt, aki korábban kiéheztetett disznók elé vetette a magyar anyákat és gyerekeiket. Vagyis az akkori magyar kormány, hogy megfeleljen a nyugati elvárásoknak, nem tett eleget törvényi kötelezettségeinek. A Román Királyság ekkorra már kiépítette a kapcsolatait az erdélyi románsággal, de igaz ez a szerb királyságra s a délvidéki szerbekre is. Ekkor jelentek meg a színen a csehek is, akik a szlovákokkal léptek kapcsolatba. Ráadásul a csehek, a szerbek, a románok, a szlovákok egymással is fontos kapcsolatokat építettek ki.

– Ez új felfedezése a történet­tudo­mánynak?

– Igen, nemrég találtam erre utaló bizonyítékokat. Tény, hogy 1867 környékén közel 160 erdélyi román kis takarékszövetkezet, bankocska alakult. Az Albina nevű nagy román bank létrehozta belőlük a Solidaritatea nevű bankszövetséget, amely felvásárolta az erdélyi magyar dzsentrik eladó birtokait. Ezeket aztán román középparasztok között osztotta ki. A Solidaritatea bankszövetséghez román királyi pénzösszegek érkeztek, de most kiderült, hogy prágai cseh bankoktól, valamint budapesti zsidó bankoktól is kapott komoly összegeket a kivásárlásokhoz.

– Ez olyan szabadkőműves-ügyletnek tűnik.

– Átgondolt, összehangolt akció volt. Lehetetlen, hogy valamilyen magasabb szintű, központi irányítás nélkül bonyolították volna le. Sokat számított az erdélyi földek ügyében, hogy a magyar országgyűlés hozott egy parcellázási törvényt, amely segítette a kivásárlásokat. Ekkor a parlamenti képviselők tíz százaléka bizonyítottan szabadkőműves volt. Furcsa, de igaz, hogy például Ausztriában ekkoriban be voltak tiltva a szabadkőműves páholyok. Ezért az osztrák páholyok központja Pozsony volt, tizenkét-tizenhat páholy működött ott. Nekem az a benyomásom, mintha egy előre megírt forgatókönyv szerint rabolták volna ki Magyarországot. Ez a folyamat 1848 körül kezdődött, s 1920 nyaráig, vagyis Trianonig tartott. Kramarz cseh miniszterelnök az írta emlékirataiban, hogy amikor 1914 előtt megtervezték a Monarchia feldarabolását, akkor azt mondta ő is, hogy Magyarországból csak Budapestet és a közvetlen környékét szabad meghagyni. A románok pedig a Tisza vonaláig akartak jönni, a Dnyepertől a Tiszáig terült volna el az új román állam.

– Gróf Tisza István miniszterelnök a románokat tartotta a legveszélyesebbnek, tárgyalni is akart velük. De lehetett-e velük tárgyalni egyáltalán?

– Érdekes, de az erdélyi román földbirtokosok beilleszkedtek a magyar politikai elitbe. A magyarellenes törekvések ezért elsősorban a földekkel megerősített középparasztságot s az értelmiséget jellemezték. Balázsfalván, az ottani híres görög katolikus iskolában nevelik a legkeményebben nemzeti értelmű, magyarellenes gyerekeket. Amikor 1910 nyarától Tisza gróf tárgyalásokat kezdett a románokkal, akkor azért tette ezt, hogy kihúzhassa törekvéseik méregfogát, hiszen a hárommilliós erdélyi románság ekkor már nyíltan hirdette, hogy a regáti románsághoz akar csatlakozni. És amikor a kulturális kormányzat azért bevitt heti két magyarórát a más nyelven tanító iskolákba, Bjørnson harsogó cikkeket írt a nyugati világban arról, hogy a magyarok brutálisan elnyomják a kisebbségeket. Úgy tűnik, minél többet engedett a magyar állam, annál rosszabb híre keletkezett.

– Ez kísértetiesen hasonlít a mai állapotokra.

– Teljes mértékben. Az ambíciók és a ránk támadó erők arroganciája is ugyanolyan. Ráadásul most az egykori gyarmatosító politikán nevelkedett Nyugatról jönnek a támadások, miközben a magyarok saját országukat sem „gyarmatosították”, hanem liberális nemzetiségi politikát folytattak. Annak idején a csehek a Győr–Budapest–Miskolc vonaltól délre akarták meghúzni a határt, a románok a Tiszáig akartak jönni, a szerbek pedig északon Keszthelynél, keleten pedig csak Temesváron túl akartak megállni. A szomszédaink éhsége és vehemenciája is a világháború okai között szerepelt.

– A magyar elit megint csak nem volt a helyzet magaslatán.

– Ne legyünk igazságtalanok, számos komoly ember akadt ebbenaz elitben. De az volt a baj, hogy ez az elit mindenek elé helyezte a liberális eszmevilág megvalósítását. Még a magyar nemzeti érdekek elé is. Gróf Tisza István, gróf Bethlen István és gróf Apponyi Albert fölismerte ezt a veszélyt. A zöm viszont nem. Ők azt gondolták, hogy örökre meg lehet őrizni a magyar királyságot úgy, hogy kiterjedt jogokat adnak a magyarság összes belső ellenségének. Az elit a liberalizmus betegségébe esett, emiatt nem vette észre, mekkora veszélyben van az ország. Három nagyhatalom célkeresztjében voltunk, plusz három szomszédunk célkeresztjében. Amikor kirobbant a háború, nyílttá vált a helyzet. Katonai értelemben nem veszítettünk, a padovai szerződés idején csapataink a Monarchia hatá­rain kívül álltak. A szomszédaink mégis megtámadják majd az országot, hadüzenet nélkül. Károlyi és kormánya azt gondolta, ne álljunk ellen, Wilson a maga bölcsességével majd úgyis kiparancsolja az országból az idegen hadseregeket. És aztán jött Kun Béla, aki pedig olyan jegyzéket küldött Clemanceau-nak, hogy a népbizto­sok tanácsa nem ragaszkodik Magyarország területi integritásához.

 

Tudod, miről szól a húsvét? Ismered a szentháromnap ünnepét? A húsvéti hagyományt és kultúrát? Húsvétra való...
Van minden, mint karácsonykor – tartja a szólás, hiszen a karácsony ünneplésének fontos része a gazdag, közös...
Furcsa és különleges nép vagyunk mi, magyarok. Nyelvünk, származásunk, történelmünk mind egyedivé tesz...
A világ szinte minden országa megemlékezik a nemzet szuverenitását, önvédelmi készségét kifejező fegyveres...

Ajánlott oldalak

 

hazai pálya