Mikor adja vissza Putyin Kárpátalját Magyarországnak?

Forrás: 
alfahir.hu

Furcsa és különleges nép vagyunk mi, magyarok. Nyelvünk, származásunk, történelmünk mind egyedivé tesz bennünket a többi nép között. De vajon feljogosít-e minket mindez a XXI. században arra, hogy a karosszékünkben kényelmesen helyet foglalva mintegy moziként nézzük a világ eseményeit, miközben várunk a nagy csodára, amikor valaki felfigyel rendkívüli képességeinkre? Már ha valóban olyan rendkívüliek vagyunk. 

Érdekes törés figyelhető meg a magyar történelemben annak terén, hogy Magyarország, illetve a magyarság meddig volt képes arra, hogy sorsának aktív alakítója legyen és mikor következett be az a kisebb-nagyobb megszakításokkal a mai napig is tartó bénult állapot.

Csodavárás – talán így jellemezhető legjobban az a hangulat, mely a magyarságot a XX. századra szinte teljesen a hatalmába kerítette, karöltve néhány összeesküvés-elmélettel, valamint világszintű meg nem értettségünk (hamis) rémképével. Ez az, ami ma is szinte teljesen ellehetetlenít bármilyen értelmes kezdeményezést, és amire a mai kormány remek érzékkel játszik rá, belátva, hogy a kintről csodát váró, ám magával szemben semmilyen elvárást nem támasztó ember a lehető legjobb „anyag”, hiszen mindig a tetszőleges irányban dolgozható meg, hogy aztán hol a külső megmentőt várva, hol képzelt ellenségektől rettegve a megfelelő helyre adja voksát.

A meg nem értett nemzet képe

A múlt homályába vész annak rejtélye, hogy pontosan mikor is vette be és hatotta át a magyarság kollektív tudatát az a hangulat, melyet emberek esetében leginkább a „meg nem értett zseni” lesajnált karakterével szokás jellemezni. A XIX. századi, az 1848-as szabadságharcot megharcoló, vagy a Millenniumot megünneplő ország még kétségtelenül egy magabiztos nemzet képét mutatta, mely a nehézségek dacára is megtalálja az őt megillető helyet a világban. Ám mindez mintha az első világháború végére szertefoszlott volna, hogy átadja helyét egy búsongó, befelé forduló, a világban ellenségeket és felelősöket kereső népnek. A változást lehet persze a trianoni diktátum szinte példátlanul igazságtalan és arcpirítóan gyalázatos rendelkezéseire fogni. Ám az a tény, hogy Magyarország az azt követő közel 100 év alatt, semmilyen történelmi konstellációt sem tudott kihasználni helyzetének javítására, azt mutatja, hogy a probléma és a válság, melybe a magyarság került, sokkal súlyosabb egy világháborús országvesztésnél.

A magyarság ugyanis egy olyan pozícióba élte bele magát, amelyből a kitörés igen nehéz. Elhittük, hogy mi vagyunk a világ „meg nem értett zsenije”, akit mindenki gyűlölve irigyel és megpróbál eltaposni. Hiszen ázsiai eredetűek vagyunk, hiszen nincsen kiterjedt nyelvi rokonságunk, hiszen nagyhatalmak szomszédságában élünk, hiszen annyira kivételesek vagyunk, hogy bizonyára ezt irigylik tőlünk. Közben szinte senki sem kérdezte meg, hogyan lehet, hogy a szintén ázsiai eredetű törökök a vesztes világháború után megvédték területüket, mára pedig megnyolcszorozták népességüket egy olyan földön, melyet a világ legnagyobb hatalmai kívántak felosztani egymás között. Nem vettük észre, hogy északon a világ egyik leggazdagabb országát építették fel azok a finnek, akik sem nagy lélekszámmal, sem nagy rokonsággal nem büszkélkedhetnek, ám van egy ezer kilométeres határuk azzal az Oroszországgal, amely időnként elfoglalta őket. Nem vettük észre, hogy jó barátaink, a lengyelek szláv rokonaik megléte ellenére hányszor veszítették el teljes országukat és hogyan irtották ki ellenségeik vezető rétegüket módszeresen a XX. században. Nem rántott ki bágyadtságunkból az sem, hogyan eshettek meg a világ köztudottan legbefolyásosabb lobbistáival és legdörzsöltebb üzletembereivel büszkélkedő zsidók, vagy örmények nemzeti kataklizmái.

Ezen írásnak nem célja azt állítani, hogy a magyaroknak nincs okuk gyászolni veszteségeiket. De hazudnánk magunknak, ha azt állítanánk, hogy más nemzetekkel még csak hasonló nehézségek sem történtek meg és az egész világ kizárólag a magyarok örök sanyargatásával van elfoglalva. Éppen ezért önbecsapás, amikor problémáinkért csak és kizárólag mások között, a külvilágban keresünk felelősöket, észre sem véve, hogy ezzel a hozzáállással egyébként éppen annyira mulatságosak vagyunk a külvilág számára, mint a folyton a „magyar uralom” gaztetteit szajkózó szlovák, vagy román soviniszták.

Az angol lord, a turáni egység, vagy Putyin adja vissza végre elveszett területeinket?

Ahogy azonban a szlovák, vagy román soviniszták nemzettudata üres egy kis „magyarozás” nélkül, úgy várjuk sokszor mi is az egyébként rettegett és megvetett külvilágtól, hogy szóljon hozzánk pár biztató, vagy legalábbis biztatónak gondolt szót, vagy tegyen némi utalást arra, hogy tisztában van értékeinkkel. Ebből az érzésvilágból pedig az évtizedek során megszületett az igazi magyar csodavárás kultúrája, mely napjainkra jövedelmező üzleti és politikai lehetőséggé is vált. A húszas években a revíziót kívánó magyar közvélemény rajongással fordult a külpolitikai befolyással nem rendelkező Lord Rothermere felé, pusztán azért, mert egy elvont jogi kérdésből kiindulva azt a következtetést vonta le, hogy Magyarországnak vissza kellene kapnia bizonyos területeket a kisantant országaitól. Végül néhányan már egyenesen a magyar koronát ajánlották volna fel az angol lordnak népszerű, ám szakmainak semmiképp sem nevezhető lapjában megjelentetett cikkéért. 

Bár hasonló érzelmeket már nem korbácsolt fel, ugyancsak nagy várakozásokkal tekintett a magyarság a szocializmus bukása után az európai integrációra, majd amikor csalódtunk, akkor keleti testvéreinkre és az újonnan felfedezett török–türk rokonságra irányult figyelmünk. Illúzióinkat itt a migránsválság és az iszlámhoz kötődő terrorizmus erősödése oszlatta el. A magyar rajongás ciklikussága azonban állandóan megmaradt abban a tekintetben, hogy a nagy ellenséges világban kijelölünk egy személyt, vagy csoportot, aki elképzelésünk szerint végre megért és megvéd, sőt megment minket szorult helyzetünkből, később pedig csalódva átkullogunk egy másikhoz.

Lord Rothermere nem különösebben érdeklődött a manipuláció, vagy a közép-európai hatalomszerzés iránt és Törökország (talán balga módon) sem elsősorban a turáni vonalra koncentrált magyarországi befolyásépítésénél. Ma azonban egyre gyakrabban tűnik úgy, hogy bizonyos szereplők már tudatosan használják fel a magyarok szeretetéhségét politikai céljaikhoz. Így válhatott a pár éve még gyűlölt Oroszország filléres bölcsességeket közlő „hírportálokon” a magyarok örök barátjává, Vlagyimir Putyin japánokhoz címzett, egyébként a határmódosításokat kizáró mondata pedig némi csűrés-csavarás után fontos üzenetté a magyaroknak Erdély visszacsatolását illetően.

A csodavárás haszonélvezői pedig nem ismernek határt a gépezetük csúcsra járatásában. Így ma már pár perc internetes keresés után megtudhatjuk, ki is áll a magyarok oldalán a sokáig reménykedve áhított, majd mára meggyűlölt Európai Unióval szemben például a migrációs válság terén: míg az EU migránsokat fogad be, Oroszország „terminátorkutyákkal” (sic!) őrzi határait (a valóság: Oroszországban több mint 4 millió illegális migráns él és az ország világszinten második az Egyesült Államok mögött külföldiek befogadásában), míg nyugaton lassan a muszlimok kerülnek többségbe, addig Putyin a keresztény Európa utolsó védelmezője (a valóság: Moszkva lakosságának nagyjából 20 százaléka muszlim és itt található Európa legnagyobb mecsetje is), valamint Putyin magyarul taníttatja lányait (ehhez kommentár sem szükséges).

Üzenjünk Brüsszelnek

A külső hatalmak persze saját hasznukat keresik, magunkra vessünk, ha hiszünk nekik, mondhatnánk. Ám mit szólhatunk ahhoz, mikor egy magyar kormány jut el oda, hogy célja nem évszázados nemzeti frusztrációink kezelése és annak elérése, hogy Magyarország oly sok viszontagság után megtalálja helyét a világban, hanem éppen ennek ellenkezője. Valószínűleg alaposan felmérve a magyar emberek félelmeit és gondjait, azzal akarja hatalmát maximalizálni, hogy még jobban ráerősít arra a képre, hogy a magyar nép kívülálló, a világ pedig egy ellenséges külső közeg, amely kénye-kedve szerint játszik velünk és nekünk ebbe semmi beleszólásunk nem lehet. De persze ha eléggé várjuk a csodát, Orbán Viktor még megmenthet minket Brüsszeltől, vagy az iszlamizációtól, vagy bármilyen veszedelemtől, nekünk pedig ehhez az égvilágon semmit sem kell tennünk, elég a megfelelő szavazatot leadnunk és visszaküldenünk a nemzeti konzultáció íveit.

Így jutunk el oda, hogy az Európai Parlament legnagyobb és legbefolyásosabb pártfrakciójában ülő és az Európai Bizottságba biztost delegáló, az Európai Unió bürokráciájába ezer szállal beágyazott kormánypárt „szabadságharcot” hirdethet Brüsszel ellen arra apellálva, hogy a magyar emberek külvilággal szembeni passzivitását használja ki saját érdekei erősítésére. „Hogy megmondták nekik” – örülhetünk a televízió előtt ülve, bele sem gondolva, hogy a világ, vagy az Európai Unió nem nélkülünk halad valahová, hanem annak mi is a részei vagyunk, akár örülünk ennek, akár nem. Ha pedig nem tetszik, akkor változtatni is képesek vagyunk, igaz, a változtatás sokszor nehéz, sokszor súlyos (akár anyagi) lemondással jár, de mindenképpen eredményesebb, mint csodát és külső megmentőket várni, miközben sértett zsenit játszunk.

A be nem futott, meg nem értett tehetség sorsa a sarki talponállók világa, majd a feledés. A jövő a helyét megtalálni képes, szerepét sem alul, sem fölül nem értékelő, ám minden körülmények között cselekedni képes embereké. Nincs ez másképp a nemzetek esetében sem. Egyik oldalon Lord Rothermere rajongói, a sírva vigadók, a kritikátlan kelet- és nyugatimádók, propagandaoldalak és Orbán Viktor soha véget nem érő harcai állnak. A másik, sajnos kevésbé népes oldalon Széchenyi, a millenniumi Magyarország vezetői. Mi pedig szabadon eldönthetjük hová állunk, és ha jól döntünk, akkor talán egyszer a jövőben még Kárpátalját is visszaszerezhetjük. Mert Putyin nem fogja visszaadni, az biztos.

Szalay Szabolcs

alfahir.hu

 

Ajánlott oldalak

 

hazai pálya